Brüsszeli zöldség

Gyakornoki állás a GEF-nél 5 hónapig Brüsszelben. Biztos lesz egy csomó érdekes dolog.

Friss topikok

Linkblog

Búcsú

2011.01.31. 23:18 FEszter

Na, kész, ennyi volt, vége van, holnap repülök haza. Két hete számolom vissza a napokat, és be kell vallanom, voltak olyan pillanatok, amikor egyszerűen nem hittem el, hogy valaha is elhagyhatom ezt az országot. Aztán most meg itt van mindjárt, ahogy az már csak lenni szokott. 

Megleptek ma a munkahelyemen: volt torta, búcsú  uzsi. A másfél oldalas ajánlólevélből, amit ma kaptam kézhez kiderül, hogy nem is dolgoztam olyan rosszul az elmúlt öt hónapban. Megajándékoztak szinte minden finomsággal, amit itt szerettem enni. Sőt, még egy nagyon kedves GEF-es oklevelet is írtak a Brüsszelben szerzett alap francia tudásomról, ha már a vizsgámra lusta voltam elmenni. Elbúcsúztam akitől csak lehetett - azt hiszem legalább öt vagy hat ember ígérte  meg lelkesen, hogy meglátogat valamikor Budapesten. 

Minden kedves Olvasónak köszönöm a figyelmét, minden kedves szerettemnek a türelmét és a támogatását a sokszor egyáltalán nem könnyű öt brüsszeli hónapom során.  

Egyedül

2011.01.15. 21:34 FEszter

Sokszor jól jön az, ha az embernek van egy-két napja saját magára. Ilyenkor van idő rendbe tenni a gondolatokat, saját időbeosztásban saját hobbiknak hódolni. Egy-két napig. Aztán már lehet újra sörözni menni a haverokkal, egyetemi órákra járni, közösen kirándulni, vagy éppen forradalmat szervezni.

Most már azt érzem, kezdek becsavarodni ebben a nagy egyedüllétben. Túl sok gondolkodásra ad lehetőséget, én mondom. Társ nélkül gondolkodni meg olyan mint… Nem tudok semmi frappáns hasonlatot, de nem túl élvezetes.

Párszor még jó egyedül megnézni egy kiállítást. Össze-vissza bicajozni a városban és további új dolgokat felfedezni. Finom vacsorát főzni. Figyelni az embereket az utcán. Befejezni a sálamat, vagy a regényt amit olvasok. Különböző kutatási témákon agyalgatni. Egy ideig. Aztán egy bizonyos ponton túl – legalábbis az én esetemben – hiába az aktívan eltöltött szabadidő, a sok önállóan szervezett és kivitelezett program (jobb esetben) fásulttá tesz.

Mert hát a munkatársak azok munkatársak; persze, ebédidőben egész jókat beszélgetünk, de azért a nap jelentős részét mégiscsak a számítógépre meredve töltjük. A konyhában általában felbukkan egy-egy lakótársam, de korántsem állítanám, hogy állandó a mozgás a házban. Dani most Magyarországon, Lolát (a lakás ura, a macska, akit minden este szorgalmasan etetek) pedig az alacsony jövedelemmel rendelkezők politikai identitásáról szóló fejtegetéseim nem igazán hozzák lázba. (Felkapta a fejét, amikor a természetbeni juttatások témakört hoztam fel többek között lehetséges alternatívának, de valószínűleg csak pulykapástétomnak értette valamelyik szót, amit mondtam.) Francia órákon jókat röhögünk, de az órák végeztével onnan is ki-ki megy a maga dolgára.   

Főleg ahhoz képest nehéz, hogy október-november-decemberben ki sem látszottam, annyi barátom és anyukám látogatott meg itt.

Amikor január 4-én utaztam vissza a városba, nem csak azt éreztem, hogy minden mennyivel ismerősebb, hanem azt is: hosszabb lesz azért ez az egy hónap, mint amilyen kézlegyintéssel korábban beszéltem róla. Valószínűleg azért is, mert már ott a sajtkukac a fenekemben: elég jó dolgok várnak rám otthon, és szeretnék már végre teljes erőbedobással azokkal foglalkozni.

Jut eszembe, el ne felejtsek köszönő levelet írni az internet és a skype feltalálójának, ha lesz egy szabad órácskám. 

A Spa utca jelentkezik

2011.01.12. 16:13 FEszter

Továbbra sincs miért panaszkodnom. A ház, ahol a vackomat berendeztem, mindig tartogat valami izgalmas eseményt a számomrra. 
 
Karácsony elött az volt az egyik fő elfoglaltságunk a lakótársaimmal, hogy megpróbáltunk fényt deríteni az időről időre megfogyatkozó majonézes bödönök, tojásos dobozok, lekváros üvegek nyitjára. Feltételezésünk szerint a földszinten lakó orosz barátunk lehetett a hunyó; ő az, aki a hét majd' minden napján késő este ér haza, általában egy kicsit részegebben a kelleténél. Logikus hogy ilyenkor éhesebb az ember, az élelmiszer boltok pedig hajnali 2-kor már nem kifejezetten tartanak nyitva. A konyhai polcokon található finomságok elég hívogatóak lehetnek ehhez hasonló helyzetekben. Persze amikor felelősségre vontam a srácot, hogy ugyan ne zabálja már fel az összekuporgatott elemózsiánkat, ordítva kérte ki magának a rágalmazást. (De előtte még magától megmutatta az üres teás dobozomat, hogy ő igazán, csak tegnap este ivott meg három filtert ebből, ne vicceljek, hogy enné már meg a kajánkat. Òriási.) 
 
Már most érzem: az alattam lakó bolond lengyel lány ébresztőórájának hangja nagyon fog hiányozni, ha nem leszek itt. De azért mégis, vasárnap negyed 8-ra beállítani és nem felkelni a hangjára – azért ez már mégiscsak túlzás egy kicsit. Ùgyhogy erőt vettem magamon és levánszorogtam a szobájához hogy finoman feldörömböljem az ágyból. Végülis úgyis fel akar kellni, ha már csörög az a szaros ébresztőóra. A kopogásra sem történt semmi, ezért az udvarról próbáltam meg az ablakon keresztül valahogy kirángatni az ágyból. Erre mit látok? A függöny elhúzva, az ágya tök üres, csak az ébresztőórája csörög rendületlenül. Ajtó-ablak persze zárva. Ő meg gondolom Lengyelországban, vagy ki tudja hol. Ki tudja, meddig.  
 
Ès képzeljétek, megjavították a szobám melletti WC-t. Szeptember óta ömlött belőle a trutyi, novemberben szóltam a főbérlőnek, hogy jó lenne valamit csinálni, és mára már kész is. Még a lámpát is fel lehet kapcsolni, hála az új égőnek. Megbízható források szerint a belgákat sem könnyü felülmúlni a körülményes ügyintézések tekintetében. 
 
(Ma pl. 5 (5!) órát vártam a Leonore-ral a kórházban, miután reggel kificamította a bokáját. 3 óra várakozást követően végre behívták a rendelőbe, ott megröntgenezték és újra kiküldték a sajgó bokájával várakozni még másfél órára. Mikor este fél 9-kor újra bemehetett, egy ismeretlen orvos fogadta, aki nagyon illedelmesen kérdezte meg tőle, hogy mi a panasza...)  
 

Gördülékenynek gördülékeny

2011.01.05. 23:44 FEszter

Na, nem voltunk Törökországban, a Ferihegyi repülőtéren a határnál kaptak el minket. 

Történt ugyanis, hogy a brüsszeli magyar nagykövetség dolgozói úgy gondolták, az ideiglenes útlevélben megfogalmazott továbbutazási és hazautazási jog értelmében én Budapestről elutazhatok Isztambulba és vissza. A repülőtéri határőrök szerint azonban ilyen nincs. Az a papír, amit én itt kint hősiesen beszereztem, csak hazautazásra jogosít. (Figyeljetek, csodálatos csavarok lesznek a történetben!) Tehát hazautazásra; azaz én elrepülhettem volna Brüsszelből mondjuk Prágába továbbutazás címszóval; onnan Törökországba, majd onnan haza. A magyar jogszabályok az ideiglenes útlevél fogalmát nem képesek értelmezni. Ez van, akármeddig vitatkozik az ember. Nem, nem fogadják el. Hiába meséltem el, hogy engem átvertek, megloptak, nekem azt mondták, és egyébként is én jó vagyok, csak nyaralni megyek. 

Képzelhetitek. Dec. 27-én hajnali fél 6-kor három határőrt küldtek ki elénk veszekedni a kapukhoz hogy egyértelműsítsék: akármit bevethetünk, én azt a piros vonalat nem fogom átlépni. Ha átrakatom a jegyemet valamelyik közeli külföldi reptérre és onnan repülök ki, úgy működőképes lett volna az útlevelem. Így nem.   

Úgyhogy magyarföldön maradtunk a Marcival. Igazából nem estünk kétségbe, mert így legalább volt idő sífutni és szánkózni a Normafán, elvonulni Kisorosziba pihenni, kirándulni, helyben készült házi tejet, kefírt és sajtot enni. Végre megismerkedtem Hamvas Bélával és tovább mélyítettem a barátságomat David Lynch-csel. Meglátogattuk a hírhedt kismarosi Földkelte lakot, ahol Kriszti barátnőm és még öt világmegmentő társa vert sátrat néhány hónapra. 

Nem a török kavalkád, hanem a dunaparti nyugalom vett minket körbe pár napig. Szilveszter éjszakáján a már-már tradícionálisnak számító korai alvásunkat vettetük be. Messze földről járnak a csodájára.    

Vissza

2011.01.04. 23:19 FEszter

Nem közhelypuffogtatásnak szánom ezt a posztot (ki gondolta volna, mintha csak tegnap lett volna hogy a diós bejgli után folyt a nyálam naphosszat, stb.), inkább csak jelzem, hogy két hét pihenés után ismét Brüsszelben vagyok, és hogy elég fura volt újra visszajönni ide.

Már semmi nem idegen, már nem kellett kérdezősködni, még a kiírásokat is értettem (bár elég rossz volt újra szembesülni azzal, hogy egy ország félig nemzeti nyelvén még mindig épphogy csak az életbenmaradáshoz elegendő tudással rendelkezem), ismertem az utat a lakásig, ahol a már berendezett és megszokott szobácskám, és a koszos kis konyhánk várt. (Komoly károk nincsenek, csak egy nyitott kukoricakonzervet hagytam véletlenül a hűtőben az ünnepekre, szép szőrt növesztett amíg nem voltam itt.) Holnap után megyek vissza a munkahelyemre, ahol három hét (gondolom, nagyjából) rutinmeló vár február elsejéig. Egészen másfajta 'Magyarországról Brüsszelbe' élmény ez, mint szeptemberben. Igen, persze, magától értetődő, de attól még azért van.  

Van olyan pillanat, amikor azt érzem, mi a francnak visszajönni ide ilyen kis időre, aztán a következő percben már arra gondolok, micsoda luxus, hogy most egy egész hónapom van arra, hogy fejben egyedül felkészüljek a februári hazamenetelre. (Csak a szokásos: tk. mire volt jó nekem a külföldön eltöltött idő, hova tovább, ilyenek.) És ezalatt az idő alatt még akár 100 waffelt is megehetek. 

Így utólag is kívánok minden kedves mindenkinek sok fenyőillatot, petárdát, és káposztalevest a fagyasztókba! 

  

Tud gördülékeny lenni a magyar ügyintézés, ha akar

2010.12.13. 23:30 FEszter

Ki gondol manapság útlevélre, amikor mindig személyivel utazunk külföldre? Pedig a nyáron egyszer már megjártam ezzel. Hónapok óta tervezgettünk egy ukrajnai csillagtúrával egybekötött evezést. És az utolsó, de tényleg az utolsó hetek egyikében jutott eszembe, hogy ja, hát a világ összes országa azért nem tartozik az Európai Unió tagállamai közé. Van még azért olyan hely, ahol kérnek útlevelet.

Az isztambuli repülőjegyeket majdnem két hónapja lefoglaltuk. Úgy gondoltuk, érdemes lenne végre kipróbálni, milyen az, amikor melegebb éghajlatra menekül az ember a karácsonyi szünetben.

Nem hiszem el, hogy december elejéig nem esett le, hogy ugyanaz a szituáció. Akármilyen kedvesen mosolygok, ha nincs útlevél, visszafordítanak a határon. Kétségbeesetten és nem kevés előítélettel hívtam fel az itteni magyar nagykövetséget. Hogy azonnal teremtsenek nekem elő egy érvényes útlevelet.      

- Jónapot kívánok, Ön a brüsszeli Magyar Nagykövetséggel beszél, miben segíthetek?

- Helló, segítségre van szükségem. Három hét múlva Törökországba utazok, de nincs érvényes útlevelem.

- Aha, értem... Hát sajnos azt hiszem, nem tudok segíteni.

- Hogy érti ezt??

- Egy új kormányrendelet értelmében útlevél kizárólag ujjlenyomattal készülhet. Az ehhez szükséges szerkezet azonban várhatóan csak márciusra érkezik meg a nagykövetségre.

(Abban a világban, ahol a DHL a világmindenség bármely részére pár nap alatt szállít el csomagokat. Hoznak egy rendeletet, mit sem törődve azzal az aprócska ténnyel, hogy fizikai képtelenség betartani.)

- Viccel, ugye? Ezek szerint márciusig egy árva magyar lélek sem kaphat útlevelet Belgium területén?      

- Na, várjon egy percet, megkérdezem a kolléganőmet!

Ó várok, hogy a francba ne várnék.

- Halló, itt van még? Na úgy tűnik, van lehetőség ideiglenes útlevelet csináltatni. Ez egyszeri kilépésre és hazautazásra  jogosít. Be kellene jönnie jövő hét kedden (négy nap múlva) a nagykövetségre, nem probléma?

- Dehogy probléma, ott leszek, az Isten áldja.

Még egy másik néninek megadtam a legfontosabb adataimat. Anélkül nem élet az élet a közszférában.

A brüsszeli Magyar Nagykövetség a város déli részén található. Távol a városi forgalomtól, elvarázsolt utcácskákkal, kastélyokkal körülvéve. Kedves napfényszőke hajú néni állt a pult mögött - emlékezett rám a múlt hétről. Odaadott két űrlapot, hogy töltsem ki, aztán magamra hagyott a csendes váróteremben. Pár perc elteltével utána kiabáltam, hogy mikor adjam meg a brüsszeli címet, ahová az útlevelet küldhetik. Hova gondolok, hiszen mindjárt készen van, már nyomtatják. Múlt péntek óta tudják az adataimat, úgyhogy szerencsére volt idejük minden szükséges eszközt előkészíteni ahhoz, hogy a helyszínen legyártsák az ideiglenes útlevelet. Nem kellett bűvészkedni semmi mást. Egy telefonhívás, egy buszozás, három munkanap, és már kész is volt. (35 extra euro lepengetésével persze...) Mindig érhetnek pozitív meglepetések.    

Most már tényleg nincs sok hátra

2010.12.13. 22:40 FEszter

Utoljára körülbelül 11 éves koromban vártam ennyire a karácsonyt, mint most. Ha csak arra gondolok, hogy bő egy hét múlva a kivilágított Citadellának fogok integetni a repülő ablakából, a Monyók ugrál majd körülöttem és anyukám halászlevét szürcsölgetem, könnybe lábad a szemem a boldogságtól. 

Isten ments, hogy panaszkodni kezdjek, de most már igen-igen fáradt vagyok. Szeptember elseje óta nincs szabadnapom. És azt gondolom, nem csak a lábamat lógattam ezalatt az idő alatt a munkahelyemen: számtalan projekt, konferencia, szeminárium, kiadvány, apró-cseprő akármi van a hátam mögött. Október közepe után a most következő hétvége lesz az első, amit egyedül fogok tölteni. Nagyon sok barátom fordult meg itt nálam az elmúlt két hónapban, ami egyrészt rengeteg röhögést, utazást és naprakész pletykákat jelentett, másrészt állandó éberséget és szervezgetést követelt meg tőlem.

Valaki segítsen, hogyan kell az év utolsó 6 munkanapját eredményesen végigdolgozni. Általában nem szoktam sokat lumpolni, de az elmúlt egy hétben egyszerűen képtelen lennék megmondani, mire mennek el a munkával töltött óráim. És még nincs vége: lassan ideje megvenni a karácsonyi ajándékokat, egy kicsit utánajárni a két ünnep között esedékes törökországi utazásunk részleteinek, valamint ma derült ki, hogy jövő hét hétfőn még egy francia szóbeli vizsga vár rám. Nagylevegő, és már kész is. Ugye?  

 

Ez elaludt

2010.12.07. 01:07 FEszter

Hatalmas pelyhekben hullott a hó szombaton. Beburkolóztunk vagy tíz réteg ruhába, vettünk sapkát és sálat és órákon át róttuk a város utcáit. A Veróval a Ricsivel meg az Ádámmal. Hógolyóztunk a katedrálisnál. (A lányok nyertek!)

Hiába hisznek mást a fiúk.

5 óra fagyoskodás után egy söröző felé vettük az irányt. Útközben még beleütköztünk egy háborús hősök emlékére épített szoborba majd' 20 méteres kőoszloppal, vigyázó kőoroszlánokkal, a második világháború elesetteire emlékező márványlappal. Az emlékhelyen egy örökmécses is égett. Körbeálltuk, megcsodáltuk, melegedtünk. Már nem is tudom, hogy nekem jutott-e elsőnek eszembe, de az biztos, hogy mindannyian tudni akartuk (!), mit is bír az örökmécses lángja. Hogy mire az a nagy felhajtás. Hogy egy kicsivel nagyobb adag havat, azt mondjuk bír-e.

Egyáltalán nem volt nagy a hógolyó, amit a tenyerembe vettem, és szinte gondolkodás nélkül (a tudományos kíváncsiság által vezérelve!) ejtettem egy laza mozdulattal a mécsesre a kezemben lévő hókupacot. Szisszent egyet a tűz, és azonnal elaludt. Ezalatt a rövid idő alatt levegőt is elfelejtettem venni. Csak néztem kerek szemekkel, hogy ennek aztán tényleg annyi. A barátaim pedig akkor már rég a lépcső tetejéről ordibáltak, hogy jöjjek már, fussunk, nehogy elvigyen minket a rendőrség. Ki gondolta volna? Jó, a fizika nem viccel, a tűz tényleg elalszik a víztől, de hát az örökmécses is?? Mekkora csalás már. 

Hiába mentünk vissza másnap reménykedve, hogy biztos csak arrra a rövid időre lett kisebb a mécses lángja, csalódnunk kellett. Lehet, hogy már rég a bulvár lapok címlapján van az eset, én meg még mindig nem beszélek franciául, miközben épp híres leszek itt. 

Gyakornokok egymás között

2010.12.01. 23:40 FEszter

Az EGP határozottan vezető szerepre tör az unatkozó brüsszeli gyakornokok által teremtett piaci rés betöltésében - networking event-et (igen, jól hallottátok...) szerveztek kifejezetten az itt dolgozó zöld fiatalok részére. Ami nagyon is jó ötlet lenne, ha engem személy szerint például nem rázna ki a hideg attól a ténytől, hogy beültetnek egy terembe 40 másik emberrel közösen azzal az utasítással, hogy most networkingelni kell.    

Teljesen megfeledkeztem arról, hogy ez lesz, és gondolhatjátok, hogy a hétfői kalandok után mennyi kedvem volt a rákövetkező este hatvan sorstársammal jópofizni és a brüsszeli megpróbáltatásokról dicsekedni vagy éppen sopánkodni. 

Volt azonban valami nagyon érdekes rezgés a teremben, amely kifejezetten jól összerázta a társaságot. Mindenkin látszott, hogy azzal a tudattal érkezett korábban Brüsszelbe, hogy igen, ő ezt az állást kinézte, megpályázta, kiválasztották, csinálja, ezt már senki nem veheti el tőle. Eközben viszont mindannyian szembesültünk már azzal a ténnyel, hogy ez az egész nem csak annyi, hogy egy plusz szépen kinéző sort kanyarítunk az önéletrajzunkba; ezt komolyan végig kell csinálni. Mindannyian tisztában voltunk azzal, mennyi türelmet, szívósságot, precizitást igényel ennek a néhány hónapnak a teljesítése életünk első igazi munkahelyén. Összekötött bennünket, hogy még senkinek sem csupán egy szép emléket jelent a brüsszeli gyakornoksága, hanem nagyon is kézzelfogható, hús-vér valóságot. Kivont karddal eszegettük a szendvicseket és ittuk hozzá a finom bort, amit kaptunk.

Marinával sikerült 9-kor lelépnünk.  

Telik az idő

2010.12.01. 23:14 FEszter

Az irodában csak én teszek cukrot a reggeli kávémba – mostanra a doboznak már csak az alján maradt egy kevés. Betelt a munkahelyi jegyzetfüzetem.  Új GEF-es mappákat és szórólapokat is kellett rendelnünk a múlt héten, mivel a sok rendezvényen szétosztogattuk az összeset.

De fogyóban van a mosószerem és a fűszereim is otthon. Egyre kevesebb hely van a szobámban azon a kevés pakolós felületen, amim van – mindent elárasztanak a térképek, kiadványok, meg mindenfele bigyók, amiket itt szereztem.

Esik a hó, egyre hidegebb van. A giccses karácsonyi égők és díszek ünnepélyesen kikerültek az utcákra, boltokba, szállodákba, éttermekbe. A karácsonyi árusok kitelepültek standjaikkal és portékájukkal Brüsszel nagyobb tereire. 

Néhány itteni gyakornok ismerősömnek lassan lejár a szerződése. Az év végén páran végleg hazamennek, több emberrel viszont az alkalmazásuk meghosszabbításának örülhettünk egy tegnapi zöld gyakornokoknak rendezett összejövetelen.

Hamarabb lesz vége a brüsszeli küldetésemnek, mint gondolnám.

Rövid kiruccanás Franciaországba

2010.12.01. 23:06 FEszter

 

Az úgy volt, hogy a Danit elhivták egy beszélgetésre az LMP alapításáról előadni Lille-be. Ő meg átpasszolta a lehetőséget nekem, tekintve hogy erre a hétre haza kellett ugrania Magyarországra ezt-azt megszervezni.

Ha jól belegondolok, szigorúan véve ez lett volna az első éles bevetésem előadóként. Egész jól összeszedtem előzetesen a gondolataimat az LMP alapítása körüli folyamatokról. Hogy miért volt hatalmas élmény és eszméletlen jó érzés csinálni ezt az elejétől, és hogy emellett milyen elképesztő nehézségekkel kellett időről-időre szembesülnünk, mi lehet ezeknek tanulsága. (Szíves engedelmetekkel erre most nem térnék ki. Főleg azért, mert ez egy külön 10 oldalas blogbejegyzést igényelne, amire pedig most nincs energiám.)

Elég fáradtan indultam neki hétfőn az útnak. Sok a munkám mostanában, és a hétvégéket sem töltöm tétlenül a látogatóimmal, meg kell hagyni. Szóval hiába a soha vissza nem térő alkalom a tehetségem kibontakoztatására, szívem szerint az ágyam melegét választottam volna az egész estés program helyett.

A vonatra másfél órát kellett várni az állomáson. 0 fokban fagyoskodtunk 90 percen át. A körülményekhez képest minden potenciális utas hősiesen tűrt. Egy idő után már olyan volt, mint ha mindannyian egy katasztrófa áldozatai lennénk. Látásból már ismertük egymás arcát, újra és újra egymás felé biccentettünk néhány emberrel, ha véletlenül találkozott a tekintetünk.

Egyébként egészen elképesztően működik itt a rendszer. Az aluljáróban a nagy kivetítőn ki van írva, melyik vágányról indulnak a vonatok. Az enyém mellett 15 perc késés is fel volt tüntetve. Nagy ügy, gondoltam. Miután átmelegedtem a váróterembe, kimentem a peronokhoz, nehogy véletlenül is lekéssem a vonatot. Álldogáltunk, várakoztunk, erre egyszer csak a vonatunk kiírása eltűnt a kivetítőről. Mindenki nyugtatta a másikat: a belgák ilyen fura módon kezelik a dolgokat, legyünk türelemmel. Miután elzötyögött a másik vonat mellettünk, újra a miénket rakták a kivetítőre, most már azonban 40 perc késést tüntettek fel mellette. Majd néhány perc múlva újra lejátszódott az előző incidens. Így az emberek hatalmas gurulós bőröndjeikkel kénytelenek voltak föl-le mászkálni az aluljáró és a peron között, mivel a fő veszély az egészben az volt, nehogy átirányítsák a vonatunkat egy másik vágányra, és mi közben lemaradjunk róla. (A francia nyelvtudás hiánya már megint, ugyebár, hogy a fene egye meg.)

TGV vonatra vettek nekem jegyet. Az az, amelyik olyan iszonyú gyorsan megy. Ezt is úgy vártam már. De a sebességből csak a vonat intenzívebb zötykölődését érezhettem, mivel a belső utasteret úgy kivilágítják mindig, hogy saját magadon kívül az ablaküvegben az ég világon semmit nem látsz.

Julien várt a lille-i állomáson, aki az ottani szervezet részéről a kapcsolatot tartotta velem. 20 éves, pattanásos, szemüveges, sportcipős, szuperinteligens fiút képzeljetek el. Ovis korában 4 évig Magyarországon élt, ami azt jelenti, hogy még mindig folyamatosan beszéli a nyelvünket. És az angolt, franciát, hollandot is. Lenyűgöző volt. És odavan a tüntetésekért. Számukra a politikailag tudatos magatartás egyetlen elfogadható kifejeződése a demonstrációkon való folyamatos jelenlét lehet. A szervezetüknek – De toutes les couleurs – összesen négy tagja van. Én Julien-en kívül csak még egy sráccal találkoztam, aki a szervezet adminisztratív feladataiért felelős. Egyébként vak volt, a barátai nagy odafigyeléssel kísérgették az utcán. Borzasztó sokat tudott az európai országok politikai helyzetéről, köztük Magyarországról is.

Az előadásra egyetlen vendég sem jött el. Győzködtek, hogy ők próbálták mindenütt hirdetni, és égre-földre kértek, hogy ne haragudjak, habár ez egy percig sem merült fel bennem. Szerveztem én már hetekig olyan előadást, amelyen végül csak két ember vett részt, úgyhogy teljesen átéreztem a helyzetüket, illetve kertelés nélkül elfogadtam a vacsorameghívásukat és a rövid idegenvezetésüket Lille-ben. (Noha abban a pillanatban a városnézés iránti vágyamat erősen háttérbe szorította a meleg leves, puha ágy és 15 takaró utáni vágyakozás, zokszó nélkül meneteltem velük a belváros utcáin, és tisztelettudóan rácsodálkoztam a főtérre és a valóban érdekesnek és titokzatosnak tűnő lille-i lakóházakra.)

Este 11-re estem be az ágyamba. Hazafelé még fél órát vacogtam a buszmegállóban a helyi járatra várva. A radiátor fölött azért könnyebb volt gyönyörködni a hóesésben.

 

Bolhapiac

2010.11.22. 23:57 FEszter

A Brüsszelről szóló honlapokat olvasgatva egy csomó helyen ütköztem már bele magyarázkodásba, ahogy próbálták mentegetni a várost: nem, dehogy, az előzetes híresztelésekkel ellentétben egyáltalán nem unalmas hely ez. Még jóhogy nem, el ne higgyetek semmi ehhez hasonló hülyeséget. El lehet mondani erről a városról hideget-meleget, de hogy unalmas lenne, azt semmi esetre sem.

Még bolhapiac is van. (Place du Jeu de Balle, ha valakinek lesz szerencséje személyesen is.) Állítólag több száz éve minden nap kitelepülnek az árusok a hatalmas térre. Igen, pontosan olyan, mint amilyennek elképzelitek. Valami irgalmatlan mennyiségű bóvlit halmoznak fel napról napra egy helyen a földön, koszos rongyokra leterítve, vagy szakadt papírdobozokba hajigálva. Ismeretlen családok fényképalbumai, használt órák, több száz szemüvegkeret, rozsdás evőeszközök, csicsás tányérok és festmények, jobb sorsot is megélt babák, kazetták, ékszerek. Az árusok néha elkurjantják magukat: Un euro, un euro! Ilyenkor kisebb tülekedés támad a standjuk körül - egy euróért a hülyének is megéri, bármi legyen is az. Egy 5 és egy 6 eurós kés együtt csak 8 euróba kerül, "very special price only for you", kacsint ránk az eladó. 

Elképesztő kincsekre lehet bukkanni itt, ha elég szemfüles az ember.

Egészen közel az óceánhoz

2010.11.22. 23:29 FEszter

Nehogy már az ember ne kiránduljon el a tengerhez, ha Belgiumban jár. Szombaton megpakoltuk a táskánkat mandarinnal, borral, kártyával, vettünk kötött sapkát, vastag zoknit és nekiindultunk az útnak. 

A vonatok Brüsszelből közvetlenül egy Ostende nevezetű tengerparti városba érkeznek, de ha egy picivel több időtök van, érdemes felülni a pályaudvar mellől induló villamosra és elzötyögni két faluval arrébb De Haanba. Ugyanis Ostendeben nem tiltották be a kilóméter magas ipari épületek, hotelek és gyárak létesítését, De Haanban meg de. Az sokkal csendesebb és barátságosabb hely. 

Viszont ha kint vagytok a parton, akkor már tök mindegy, akkor már nem a várost fogjátok nézegetni, hanem a sok vizet meg homokot, ami előttetek van. A brit szigetek megpróbálták megakadályozni, hogy közvetlen szemkontaktust létesítsek életemben először az óceánnal, de én túljártam az eszükön: jó elöre kihajoltam a víz fölé és a kellő szögben balra fordítottam a fejemet. Voilát, már ott is volt, az óceán.

Rengeteg kis szőrös kutya, sirály és kisgyerek kergetőzött körülöttünk. A Marci rajzolt nekem szivecskét a homokba, szedtünk érdekes kagylókat és köveket. És ha nagyon közel álltunk a vízhez, akkor néha sikítva kellett visszarohannunk a partra az óriási hullámok támadása elől. És meghódítottunk egy szigetet is, amire rajtunk kívül senki nem mert rámerészkedni. Ezért az most már csak a miénk.  

***

Ehhez a bejegyzéshez azért mégiscsak dukál legalább egy fénykép, anélkül szinte el se lehet hinni, hogy tényleg ott jártam. Amikor az Orsi itt volt nálam két hete, akkor is levonatoztunk a tengerhez, és hála neki, készültek bizonyítékok az ottlétünkről. Ráadásul akkor még hó is esett. Láttatok már ilyet? Minket igencsak lenyűgözött. 

 

 

 

A pénz az úr

2010.11.22. 23:05 FEszter

Spórolni jó nehéz dolog, jelentem. Persze fejben minden kiválóan működik. A szállás 320 euró havonta, kajára egy héten 70 eurónál nem költhetek többet (ha nem eszel húst, könnyebb!), akkor az csak 280 euró egy hónapban, marad majdnem 300 minden másra. Azt hiszem, félre is teszek egy százast (!...) minden hónapban, jól fog az még jönni otthon ínségesebb időkben – gondoltam én. Jaj, hát a vonatjegy maximum 15 euróba kerül mindenhová Belgiumban, az semmi, akkor még egy 10 eurós ebédet is megengedhetek magamnak a városnézések során. Ja tényleg, még 40 euróval lógtam a Marcinak, azt most gyorsan átutalom neki. 25 euró az internet, na de az 3 hónapra, többet már nem kell majd fizetnem. Csizma kell, szarrá fagy és ázik a lábam. Amúgy is megérdemlem. Meg ezt a csinos csíkos inget is, csak 15 euró, olyan rendesen dolgoztam ebben a hónapban.

És hopp! Máris fele annyi lóvé van a számlámon, mint amire előzetesen számítottam. A lakbérfizetési bonyodalmak miatt múlt hónapban úgy alakult, hogy 300 euróból kellett kijönnöm. Simán sikerült. Még egy utazással és sörözgetésekkel is. Most kétszer annyi pénz állt rendelkezésemre. Ugyanúgy nyomtalanul eltűnt. Ez van. Legalább nem teljesen haszontalan dolgokra költöttem. Általában igaz, hogy pontosan akkora büdzséből vagyunk képesek gazdálkodni, amekkora a rendelkezésünkre áll.      

Ps.: valaki majd nyugtassa meg az anyukámat, hogy nincs semmi baj, és hogy ezt a rövid kis leírást csak egy érdekes analízisnek, mint jajveszékelésnek szántam. Szóval nem fázok, minden nap rendesen eszek, stb, stb. 

Vonat vs. repülő

2010.11.11. 20:01 FEszter

Így azért kifejezetten nehéz ökonak lenni.

Két Csehországból érkező szemináriumi vendégünknek próbáltam megoldani az utazását Brüsszelbe. Nagy nehezen megtaláltuk, hogyan lehetne vonattal (köztudomású, hogy ennek a közlekedési eszköznek a legalacsonyabb a CO2 kibocsátása a járás, a roller és a bicajozás után) eljutni Prágából ide. Minimum 3 átszállás. Kb. 20 óra. Több száz euró. Mindegy, a büdzsébe belefért volna, az egy napos utazási időt rászánták, úgyhogy megpróbáltam online jegyet foglalni nekik. A cseh vasúttársaság honlapján kiderült, hogy Prágából ez csak bizonyos európai nagyvárosokba lehetséges. Ráadásul csak Prágától Frankfurtig lehet online megvenni a jegyet, visszafelé Frankfurttól Prágába már ne akarjon a kedves utas az interneten jegyet vásárolni. Ez komoly, valamelyik cseh lány még a vállalat igazgatóját (vagy kijét) is elérte telefonon, hogy erre rákérdezzen. (Frankfurttól a német vasúttársaságon keresztül lehetett volna megoldani a jegyvásárlást.)

Összesen nagyjából 3-4 órát foglalkoztam ezzel. Google translate-tel fordítgattam a cseh utasításokat, próbáltam a lehető legköltséghatékonyabban összehangolni a különböző járatokat. Felhívtam egy brüsszeli utazási irodát is, hogy valahogy segítsenek már. Néhány óra elteltével a kedves és segítőkész fiatalember visszahívott, hogy hát izé, végülis megoldható, meg nagyon szívesen, de mit szólnánk hozzá ha erre a kis időre megfeledkeznénk a zöld törekvéseinkről és repülőjegyet vásárolnánk a lányoknak? Ami ugyebár köztudottan a legkörnyezetterhelőbb közlekedési mód.

Összenéztünk a munkatársaimmal, mindegyikük megadóan legyintett. Fele annyiért, összesen körülbelül 10 kattintással már kész is voltunk, a lányoknak semmi mást nem kell majd csinálniuk, mint kinyomtatni a beszállókártyájukat, és azzal együtt kisétálni a reptérre. 

Elég röhej ez az egész szerintem. Teljesen egyértelmű és érthető, hogy a környezettudatosság fontosságáról meggyőzni az embereket a legegyszerűbben a pénztárcájukon keresztül lehetne. Például úgy, hogy jó olcsóvá és egyszerűvé tesszük a vonatozást. A génkezelt zöldségeket csak horribilis összegekért lehessen megvenni. Dugódíj, drága műanyag zacskók, több száz forintos palackozott víz. Ezer ilyet tudnék még. Amíg ezek nincsenek, ne csodálkozzunk, hogy a legtöbb embernek nincs nagy kedve a környezetvédelemhez. 

(Nyilván nem azt állítom, hogy a környezetvédelemnek nincs ingyenes módja, sokkal inkább azt, hogy ezek nélkül a szabályozások nélkül a hajunkra kenhetjük a szelektív hulladékgyűjtést például.) 

Bruges és Anya

2010.11.10. 23:13 FEszter

Az anyák a legszuperebbek, ez nem vitás. Házi kosztot ettem egész hétvégén – paradicsom levest (betűtésztával!) és rizses húst, hagyma levest és borsófőzeléket. Minden úgy volt elkészítve, amilyet igazából csak az anyukák tudnak. Reggelente hosszan kávéztunk és beszélgettünk, ahogy otthon is mindig. Kaptam nagyon szép színes nyakláncot, és most már nekem és az anyukámnak is ugyanolyan van. Még mielőtt elmentek, Anya még a kis tubus tusfürdőjét is kirakta nekem a kád szélére és vett még néhány szem mandarint a tengernyi egyéb kaja mellé, mondván, jól fog az még jönni. Vigyorogva faltam be ma kettőt belőle.

 

Úgy tűnik, egyre jobban kezdem kitanulni a brüsszeli idegenvezetés mesterségét is. Anyukám és a barátnője, aki kiutazott vele, a Pap Éva, szóval mind a ketten azt mondták, egész jól terelgettem őket a városban, és a lehetőségekhez képest nagyon sok szép dolgot láttunk. Pedig elsőre nekik sem tetszett Brüsszel. Tényleg az van, hogy ezt a várost 2 nap alatt nagyon nehéz megszeretni. Túl szürke, túl esős, túl zajos, túl sok a kutyaszar a járdán. Muszáj egy kicsit többet mászkálni, többször megnézni a turista és nemturista látványosságokat egyaránt. Most már viszont azt vettem észre magamon, hogy a kedvenc teremet és szobromat, a harangozós bácsit a város tetején, azt mindenképpen meg akarom mutatni nekik, és a diadalív tetejéről a kilátást, azt feltétlenül látniuk kell. Próbáltam minden már meglévő brüsszeli tudásomat is megosztani velük. Hősiesen hallgatták végig a meséimet. Voltunk az Atomiumnál is persze. Ez mind jó sok sétával és sajnos sok esőben ázással is járt. Meg is kaptam mindhárom nap végén érte a magamét, jól lejártuk a lábunkat, nade tudom én, hogy évek múlva milyen hálásak lesznek nekem ezért. J 

Vasárnap Bruges-be utaztunk, ahol egész nap folyamatosan esett az eső és baromi hideg is volt, úgyhogy Belgium egyik legszebb városának csak visszafogottan tudtunk örülni az esernyő alól. (Annak ellenére nagyon szeretem, hogy Bruges aztán igazán az a hely, ami kifejezetten a turisták befogadására szakosodott az évek során. Az idei első karácsonyi hangulatba burkolt üzletet is itt találtuk. November 7-én. Ehh.) De azért nézzétek meg ezt a színes fát és a kis tornyokat körülötte: nem kell tovább bizonygatni, milyen mesebeli hely ez, ugye? 

 

Most megyek, holnap munkaszüneti nap van itt (november 11-én az első világháború végére emlékeznek Belgiumban) és jó nagyot akarok aludni. A hétvégén újabb turnusnyi nagyon kedves barátom látogat meg, és a Marci is, és az EU-s szeminárium is vasárnap kezdődik, amelyre szintén nagyon fontos magyar delegáció érkezik.  

Nagymagyar

2010.11.04. 00:40 FEszter

Érdekes dolgok játszódnak le az ember fejében, ha hosszabb időt tartózkodik saját országának közigazgatási határain kívül. És talán a legnagyobb hangsúly itt nem is a külföldön, mint olyanon van – a lényeg, hogy egy rövid időre kiugorhatunk az otthoni mókuskerékből, amely az állandó leterheltség folytán persze sok esetben biztonságot nyújthat, más részről azonban a tengernyi tennivaló sokszor alig engedi levegőhöz jutni az embert a mindennapok során.

Itt marad időm esténként rendesen főzni magamnak, kézzel mosni a ruháimat (igen, inkább ezt választottam, mert a mosoda egyszerűen drága, főleg ahhoz képest, hogy az 7-8 euroba kerül, míg ha kézzel mosok, az meg 0), belerázódni egy új munkahelybe, hétvégenként újabb és újabb belga városokba utazgatni, némi társasági életet élni, franciát tanulni, könyveket és cikkeket olvasni, blogot írni. És még arra is, hogy tisztába tegyem a gondolataimat ilyen-olyan téren.

Arról már eddig is szóltam egy-két szót, hogy a brüsszeli közeg nem az én vérkeringésemnek való; ez a mai napig nem vált kétségessé. Mégis, furcsa kettősség játszódik le itt bennem: noha minél több időt töltök ebben a városban, annál biztosabbá válik, hogy érthetetlen és megmagyarázhatatlan erők egyre erősebben húznak Magyarországhoz, eközben egészen természetessé vált az, hogy ebben a környezetben töltöm mindennapjaimat. Egyébként is azt gondolom, hogy szinte bármilyen életkörülményhez hozzá lehet szokni egy bizonyos idő eltelte után. Még ott is otthonosan be lehet rendezkedni, ami hivatalosan nem teljes mértékig a mi szájízünknek való, ha tényleg nem zárkózunk el teljesen az adott környezet megismerése elől. Ma már nem kell görcsösen győzködnöm magamat, hogy milyen fontosak azok a tapasztalatok, amiket itt szerzek, meg hogy „később milyen nagy hasznomra válik majd ez a néhány hónap”. Úgy sikerült felvennem az itteni mindennapok ritmusát, hogy mára tényleg semmilyen rossz érzés nem maradt bennem a korábban említett nehézségekkel kapcsolatban. (Az elején nehéz, persze hogy nehéz, de hát az elején mi nem az?) És közben ugyanolyan természetes az az érzés, miszerint – nem tudom, kinek mennyire furcsa ezt hallani – de a legnagyobb élmény számomra itt mégiscsak az, hogy valamilyen formában Magyarországot képviselhetem. Azonnal felvillanyoz, ha egy beszélgetés során csak érintőlegesen felmerül bármilyen magyar kultúrával, otthoni városokkal, vagy akár belpolitikai aktualitásokkal kapcsolatos kérdés. Nem mint ha nem lennék tisztában kicsiny országunk (khm…) hiányosságaival, ez mégsem akadályoz meg abban, hogy csillogó szemmel meséljek másoknak a paprikáscsirkéről, a hazai cigányság helyzetéről, meg hogy az nem Bikávér hanem Bikavér, és nem Budápeszt hanem Budapest. Igen, egyfajta honvágy ez, ami valahogy mégsem tart vissza attól, hogy itt is viszonylag kiegyensúlyozottan és jól tudjam érezni magam.    

Vannak azok az emberek, akik miután kimennek egy rövid időre külföldre, utána elképzelhetetlennek tartják, hogy továbbra is Magyarországon maradjanak. Messzemenőkig meg tudom érteni az álláspontjukat. Csak én valamiért az ellenkező csoportba csöppentem: a külföldi tapasztalatok megszerzését a személyiségfejlődésem szempontjából rettentő fontosnak tartom (viszonylag szorgalmasan mászkálok is amúgy mindenfele), de végül hosszabb távon egyelőre (!...) mégsem tudom magamat máshol elképzelni, mint a magyar világmegváltás közepette. Egy percig sem gondolom, hogy itt fenékig tejföl lenne az élet (gondoljunk csak a bevándorlókkal kapcsolatos kérdésekre, amelyek egyre égetőbbé válnak Nyugat-Európában), vagy hogy a Föld más részein ne éhezne több millió ember. Egyelőre úgy tűnik, nekem ezt dobta a gép. 

Dolgos hétköznapok

2010.11.01. 21:34 FEszter

Az élet persze nem csak csokiszökőkutakból meg utazgatásból áll – hétköznapjaim továbbra is aránylag kemény munkával telnek az irodában. A munkahelyemen napról napra jobban érzem magamat. Ennek legfőbb oka szerintem az, hogy kezdem „kiismerni a rendszert”. Nem csak azt tudom már, hol kell keresni a tűzőgépet, hogyan kell használni a fénymásolót, kitől kell elkérni a padláskulcsot és mit kell lehozni onnan időszakos rendszerességgel, hanem azt is, kit kell felhívni ilyen-olyan probléma esetén, vagy hogy milyen hangnemet érdemes megütni a körülöttem dolgozó emberekkel. És hát úgy érzem, a munkatársaim is egyre jobban kezdik megszokni az én jelenlétemet – akár az irodában, akár a GEF-fel szorosan együttműködő szervezetekben. Az angolom és a németem is folyamatosan, szinte észrevétlenül fejlődik a hivatalos levelek, telefonbeszélgetések, találkozók, megbeszélések miatt. Csakúgy mint a nemzetközi zöld politikákról való ismereteim.

Tudom, ezek apróságoknak tűnnek, de egészen komoly sikeremnek tartom még azt is, hogy ismerem a járást például az irodai gépek között. Amennyire fújtunk egymásra velük a kezdetekkor, annyira jól sikerült mára megszelídítenem őket. Sőt, többükkel egész jó barátságban vagyunk. Mostanában például már kifejezetten élvezek olyan feladatokkal szöszölni, mint amikor kapok egy stóc papírt, hogy készítsek belőlük több száz oldalnyi fénymásolatot majd utána egyesével rendezgessem mappákba őket. (Kétségbeejtően sok papírt használunk egyébként ahhoz képest, hogy itten mi elvileg zöldek vagyunk. Mert hát az úgy kényelmesebb a sok híres EP képviselőnek meg ilyeneknek, ha megkapnak papíron egy dokumentumot, mint hogy meg kelljen nyitni egy fájlt a mindentudó laptopokon és gyorsan átfutni őket időben.) A fénymásoló-szkennelő terem a fölöttünk lévő emeleten van egy nagyon apró szobában. Az emelet kizárólag a Heinrich Böll Stiftunghoz tartozik – sok-sok német zöld (főleg csajok, a hbs nagy feminista szervezet), mind nagyon kedvesek. Egy nagyobb adag papír fénymásolásához csak be kell tenni az egész köteget a gépbe, egy-két beállítást megnyomkodni rajta, majd míg várom, hogy a gép magától kidobja az összes fénymásolatot, ücsöröghetek a szőnyegen, olvasgathatom a kiadványaikat, vagy dumálhatok az éppen arra járó emberekkel.

Az elmúlt pár hétben az időm nagy részét egy két hét múlva esedékes szeminárium szervezésével töltöttem - az Európai Uniós szintű zöldpolitikák természetén, lehetőségein fogunk rágódni három napig. Előadókat kellett meghívni, operatív dolgokkal bíbelődni. De valamikor mostanában írtam cikket is a honlapra a Nemzeti Cselekvési Tervekről szóló rendezvényünkről, keresgéltem képeket egy kiadványba, valamint most az Európai Parlament frakcióihoz közvetlenül kötődő alapítványok működéséről kell egy viszonylag hosszabb anyagot készítenem, ami persze igen érdekes elfoglaltság.

Talán egy vagy két hét múlva végre konkrét, kézzel fogható értékelést fogok kapni a munkámról Leonore-tól és Marinatól. Le fogunk ülni egy kávé mellé és átbeszéljük az első két hónapomat. Már alig várom. Nem is azért, hogy azt meghallgassam, ők mit gondolnak arról, hogyan dolgozok – van annyi önkritikám, hogy szerintem viszonylag tisztán látom, miben vagyok jó, min lehetne még fejleszteni. Habár bevallom, egy-két kerek perec megfogalmazott dicséret nem esne rosszul – ők ugyanis elég szűkmarkúan bánnak ezzel.:-) De sokkal inkább azért, mert így végre nekem is alkalmam nyílhat nekik megfogalmaznom néhány gondolatomat az eddig közösen eltöltött időről. Az otthoni pártos, civil munkáimra ugyanis korántsem volt jellemző, hogy ilyen erős kontrollt gyakoroltak volna rám a velem együtt dolgozó emberek. Itt azonban mindenről pontosan be kell számolni, minden apró lépésemről tudni akarnak, és minden munkámat jól szét is cincálják a legtöbb esetben. Még egy félig hivatalos levelet sem küldhetek el anélkül, hogy előtte valamelyikőjük át ne futotta volna, még úgysem, hogy előtte már telefonon szinte mindent átbeszéltem az illetővel.

Ezt persze egy részről megértem – ez a szervezet már tényleg nem játék, elég sok presztízs (és persze pénz) forog kockán a mindennapi működés során. Másrészt azonban ez az attitűd sok esetben érezhetően rossz hatással van a munkámra. Az elején nehéz is volt megszoknom, hogy az a viszonylag szabad mozgástér, amelyben én dolgozni szeretek, nem áll rendelkezésemre. Néhány hét eltelte után sikerült felvennem az itt megkövetelt ritmust, és ma már mindent pontosan dokumentálok; bármelyik munkám folyton elszámolásra készen áll, nehogy ezzel bármi probléma legyen. Eddig azt hittem, általában viszonylag precíz munkát végzek – most rájöttem, hogy a fasorban nem vagyok, rengeteget fejlődtem itt ilyen téren. Remélem élni is fogok tudni a későbbiekben az itt szerzett tapasztalataimmal.

  

Körutazások Belgiumban 3. Antwerpen

2010.11.01. 12:50 FEszter

A hétvége Antwerpen és a csokizabálás jegyében telt. Csehországból látogatott meg egy kedves ismerősöm, akivel még tavaly augusztusban ismerkedtem meg egy németországi nyári egyetemen Konstanzban. Neki végre volt fényképezőgépe, úgyhogy ebben az élménybeszámolóban végre megkímélhetlek benneteket a hosszúra nyújtott, néha kesze-kusza leírásaimtól, és megmutogathatom képekben amiket láttunk. 

Antwerpen a vásárlóutcák és a pénzköltés városa. Két éve egyszer már jártam itt, akkor még a mostaninál is kevesebb időnk volt arra, hogy körbenézzünk, és akkor tényleg kizárólag a boltokat volt szerencsém szemrevételezni. (És a Rubensházat, mert itt élt a híres festő, a Rubens.) Most egy kicsit tovább sétáltunk, egészen az óvárosi részekig. Az eső persze sokat esett, de annyira jóban lettünk az ebédlőnk pincéreivel, hogy ingyen nekünk ajándékoztak két esernyőt,  nehogy bármi utunkat állhassa Antwerpen  megismerése előtt. Így még az időjárás sem okozott komolyabb fennakadást. És volt olyan fél óra is, amikor kisütött a nap.

Antwerpennek szép nagy híres főpályaudvara van. Itt készült az ismert flashmob videó a Muzsika hangja főcímdalával és a sok véletlenül ott termett táncos lábú járókelővel.  

 

A bevásárló utcán egymás mellett sorakoznak a más országokban is már jól ismert és bevált márkás ruhaboltok, illatszer üzletek. Az utca tömve volt emberekkel.

Finom ebédet ettem.

És barátkoztam.

A legszebb Belgium legnagyobb katedrálisa volt az óváros közepén, és a folyópart kis várkastéllyal a sétányon.

 

Az elbűvölő flamand házacskák is pótolhatatlan kellékei az itteni városoknak. 

Másnap Brüsszel belvárosában sétálgattunk újabb potom 5-6 órát. Eva katolikus, és sikerült találnia egy kis templomot, ahol angol nyelvű misét tartanak vasárnap délelőttönént. Nem tudnám felsorolni, hány országból érkeztek emberek a misére– 10-15-ből biztosan. De jó hangulatban telt, nagyon kedves kis közösség verődött össze.

Megtudtam, hogy Evanak nagy álma, hogy egyszer saját csokizót nyithasson Prágában, és ha az majd sikeres lesz, akkor a hálózatot szeretné kiterjeszteni az egész világban. Brüsszel ideális kiindulópontja lehet ennek a nem kis volumenű tervnek a megvalósításához. Ezért az összes (de tényleg, az összes) utunkba kerülő csokiboltba be kellett mennünk. Ami azért nagyon jó, mert most már pontosan tudom, melyeket érdemes útba ejteni, ha ingyen szeretnék nassolni ezekből a finomságokból. (Ez talán hasznos információ lehet a később érkező kedves vendégeimnek is.:-)) És a csokimúzeumba is bementünk, ahol egy kedves idős bácsi (tök ugyanaz, aki két éve is volt) pár mozdulatban megmutatta nekünk hogy készülnek ezek az isteni pralinék. Ja, az a bödön teli folyékony csokival ott középen, az elég jó.

A nap végén felfedeztük, hogy az egyik kedvenc brüsszeli látványosságom, a diadalív tetejére is fel lehet mászni körbenézni. Ez a Parc du Cinquantenaire (hollandul: Jubelpark) területén található. A fények tökéletesek voltak a nézelődéshez. Be is álltunk gyorsan pózolni a sok színes falevél elé. 

Francia doga

2010.10.28. 00:13 FEszter

A tanárnőnk már a múlt héten bejelentette, hogy most szerdán tesztet írunk az eddig átvett tananyagból. Ez nagyjából 40-50 szavas szókincs ismeretét és néhány alapvető nyelvtani fordulat elsajátítását követelte meg tőlünk. Semmi ördöngősség, de azért néhány órás felkészülést igénybe vett a dolog. 

A diák egy szinte teljesen kiismerhetetlen állatfaj. A kamasz még inkább. Ha a kettőt egybe eresztjük, abból néhány évig katasztrofálisan nehezen kezelhető személyiségek születnek. Akik megmagyarázhatatlan jelenségeken röhögnek órákat, mindenről határozott és megdönthetetlennek hitt véleményt alkotnak úgy, hogy a szintén teljesen tapasztalatlan haverjaik álláspontját veszik kizárólag figyelembe, tévedhetetlennek hiszik magukat, és egy kiadós berúgás vagy egy tanítási óra ellógása jelenti számukra az egyik legcoolabb elfoglaltságot. Aztán persze néhány év eltelte után világossá válik, hogy mindezek ellenére (vagy a legtöbb esetben főleg ezek hatására) legtöbbünk értelmes érdeklődési körökkel, baráti társaságokkal, nemes és magasztos célokkal rendelkezik. 

Ezalatt az egy órás dolgozat alatt azonban kiválóan megmutatkozott, milyen sok gyerekkorinak hitt tulajdonságunk kísér el bennünket felnőtt éveinkbe is. 3-5-10 év eltelte sem elég ahhoz, hogy az emberek rájöjjenek egy teszt valódi funkciójára. Hogy a segítségével felmérhetjük meglévő tudásunkat, gyakran elkövetett hibáinkra világíthat rá, amelyeket esetleg jobban észben tartunk és később "élesben" kétszer is meggondoljuk, hogy elkövetjük-e őket. Higgyetek nekem: egy dologozat az átlag 35 éves társaságokban is ugyanazt jelenti, mint 14 éves korunkban. Azt a disszonanciát, hogy noha az emberek nem akarnak teljesítményükkel társaikétól alul maradni, ellenben bárki kérdezi tőlük, ők nem, nem készültek erre semmit, dehogy, vagy talán csak néhány percet. Aztán kezdődik a súgás, lesés, a füzetlapok félreérthetetlen zörgése, vihogás. Pedig ennek a tesztnek valódi jelentősége tényleg vajmi kevés volt: mivel zéro francia tudással érkeztünk ide, a bukás veszélye, azaz hogy lejjebb csússzunk egy szintet, nem állt fenn, valamint annál fogva, hogy fizettünk az órákért, képtelenség, hogy kirakjanak minket innen, ha nem kielégítő a tudásunk. Ennek ellenére minden pontosan ugyanúgy zajlott, mint középiskolás korunkban. A cinkos mosoly a tanárnő arcán és a látszólagos rendteremtési kísérletei is pont ugyanolyanok voltak.   

 

 

Körutazások Belgiumban 2. Ghent

2010.10.25. 21:01 FEszter

A vasárnapot és a hétfőt Ghent városban töltöttem. (Tisztázzuk gyorsan a félreértéseket: nem, határozottan nem kellett Svájcba utaznom a hétvégén.) Mivel a péntek és a szombat estém is egészen hajnalig eltartott, nem voltam túl városnézős kedvemben, be kell hogy valljam. Ennek ellenére korábbi vonattal érkeztem Ghentbe, mert ha már egyszer így alakult, hogy itt tartja a GEF a féléves közgyűlését, nehogy már ellógjam a város felfedezését.  

Ahogy leszálltam a vonatról, úgy éreztem, egy tökéletesen jellegtelen városkába érkeztem. Nagyjából negyed óra séta után találtam egy kis folyót, de még annak a partján is inkább a graffity rajzok domináltak, mint bármi egyéb figyelemreméltó dolog. Mindenesetre elindultam az étterem irányába, ahol 8 órától együtt vacsoráztunk a GEF közgyűlés tagjaival. (Jónéhány európai ország zöld alapítványának képviselői, néhány zöld EP képviselő, valamint mi, az állandó GEF-es team – nagyjából 20-22 ember.)

Azt azért mindenesetre kijelenthetjük: ezek a belgák nem viccelnek. Fél óra vonatozást követően egy 100%-ban flamandok által lakott és hollandul beszélő területre érkeztem anélkül, hogy bármilyen országhatárt átléptem volna. Az emberekről, akikkel ezalatt a rövid idő alatt találkoztam, nagyon pozitívak a tapasztalataim: mind nagyon kedvesek, mosolygósak voltak, majdnem mindnek jó pirosposgás az arca, illetve nagyon segítőkészek másokkal.

Talán egy kilométer sétát követően megláttam egy egész magas tornyot a távolban – na, azt azért csak megnézem, gondoltam. Ahogy közeledtem a torony felé, nyilvánvalóvá vált, hogy templom is tartozik hozzá, sőt egy nagyon szép tér középkori katedrálisokkal, épületekkel. Ahogy ezt a teret is magam mögé hagytam, már nem volt kétség: varázslatos kis városkába érkeztem macskaköves utcácskákkal és mézeskalács házakkal. A külvárosi részekre már nem maradt idejük a tervezőknek, úgy tűnik. Onnantól kezdve végig szájtátva nézelődtem a lenyűgöző belvárosban. Ghent is tipikus példája a középkori értékek és az ahhoz idomult turisztikai szolgáltatások katyvaszának. Így ahhoz, hogy csak szépet lásson az ember a városban, érdemes végig egy kissé fölfelé billenteni a fejünket a háztetők felé, és igyekezni kikerülni a házak alját, ahova mindenféle ruhaboltok meg még a jóég tudja milyen üzletek költöztek, hogy kielégítsék a turisták bonyolult igényeit, mint például hogy Mcdonaldsos kaja, az kell, akárhova megy az ember a világban. Egyébként hírhedten nem vagyok az a válogatós típus, bármit megeszek, amit elém raknak, és nagyon sok ízt nagyon szeretek, de a vacsora, amit az étteremben kaptunk, korántsem nyerte el a tetszésemet. (Szerintem ennek főleg az az oka, hogy a szuperpuccos éttermek néha túlságosan is puccosra akarják csinálni a kajákat és átesnek a ló túloldalára – a különleges céllal gyártott ételekből ehetetlen szarok lesznek.)

A GEF közgyűlése félévente ülésezik, hogy az aktuális projekteket, a költségvetést és az alapítvány éves időbeosztását (ez az agenda legjobb magyar fordítása?...) kivesézzék majd elfogadják. Ami még mindig biztos pont: ezek a zöldek eszméletlen közvetlenek és kedvesek másokkal. Sem a parlamenti képviselők, sem a szakmailag elismert tagok nem tartanak tőlem távolságot, és nem zavartatják magukat; együtt röhögünk meg dumálunk mindenféle érdekes dologról. Az intern itt csak azt jelenti: fiatal, de biztos jó arc, ha már itt van, és kifejezetten érdeklődnek irántam. Hogy honnan jövök, meg mit csinálok, meg ízlik-e a hal, meg ilyenek. És képzeljétek, Pierre, az alapítvány egyik elnöke (nem mellesleg a vallon Ecolo zöld pártot irányította évekig, valamint EP képviselő is volt a zöld frakcióban) az egész ülést azzal kezdte, hogy külön bemutatott engem mint a GEF legújabb munkatársát.

A végére egy kis érdekesség: az osztrák zöld alapítvány logója a legötletesebb, amit valaha láttam. Biztos ismeritek ezt a logikai játékot: a 9 pontot egyetlen egybefüggő vonallal kell összekötni. Ilyen egyszerűen ki tudják fejezni, hogy a megfelelő megoldások megtalálása érdekében érdemes néha egy kicsit a meglévő rendszeren túl is gondolkozni.

  

A hétvége tanulságai

2010.10.24. 13:38 FEszter

Úgy tűnik, Brüsszel sincs Magyarországtól annyira messze, hogy hiányolnom kelljen a Túró Rudit, az otthoni finom száraz kolbászt és a jóféle házi szilvapálinkát. 

5 négyzetméteren 3 ember néhány napig elfér. 

Még mindig bőven van olyan része a városnak, amit nem láttam, ellenben nagyon szép.

5 hónap belgiumi tartózkodás alatt az összes belga sörfajtát kipróbálni egyszerűen lehetetlen. Annak viszont semmi akadálya, hogy minden egyes sörözés alkalmával egy új fajtát kóstolhassak meg.

Végre megtanultam, hogyan mondjak nemet hajnali háromkor, hogy még egy kocsmába sétáljunk el a hidegben, esőben a város másik végébe, és képes vagyok arra, hogy hazamenjek egy buliból, ha úgy érzem, fáradt vagyok. Csak valaki segítsen már végre erről az idióta cigizésről leszoknom.  

A szülinapi felköszöntés 1500 km távolságból nem az igazi.

Most megyek Gentbe, ami állítólag egy nagyon szép flamand városka innen fél órára vonattal. Egyrészt szétnézni, másrészt pedig ma este és holnap egész nap GEF-es közgyűlést tartunk az egyik ottani hotelben. 

Körutazások Belgiumban 1. Ardennek, Dinant, Godinne

2010.10.19. 15:56 FEszter

Nemigen rejtettem véka alá korábban, hogy a Marci érkezik látogatóba hozzám ezen a hétvégén, és azt sem, mennyire vártam már, hogy végre másfél hónap távollét után kéz a kézben andaloghassunk együtt Brüsszel kipufogógőzös utcáin. Az elmúlt néhány nap érzelmektől túlfűtött részleteitől minden kedves olvasót megkímélnék, azt viszont azért elmesélem, merre kirándultunk szombat-vasárnap.   

Pénteken még a városban maradtunk, és gyorsan körbeszaladtunk Brüsszel legjelentősebb nevezetességein. Brussels Park, Royal Palace, Gare Central, sültkrumpli, Cathedrale, Grand Place, Manneken-Pis, gofri. Jó meg szép, de egy bizonyos idő eltelte után azért a Hősök terére sem csodálkozik rá az ember minden adandó alkalommal. Úgyhogy egy darabig elegem lett az itteni belvárosból. A következő látogatómat szerintem már megkímélem a társaságomtól erre a 3-4 órára, nálam szórakoztatóbb idegenvezetőt is lehet találni ezekre az útvonalakra. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt hetekben azért sikerült felfedeznem Brüsszel azon negyedeit, amelyekről nem zengenek ódákat a különböző útikönyvek, ennélfogva ezeken a részeken sokkal érdekesebb látnivalókkal szolgál a város. Erről a soron következő alkalommal nem szabad megfeledkeznem.

A brüsszeliek utazás szempontjából egészen kivételes helyzetben vannak. A város fekvése ugyanis ideális egyéb frekventált nyugat-európai turistaközpontok könnyűszerrel való megközelítésére. Néhány órás vonatút innen Amszterdam, London, vagy akár Párizs. (Kis érdekesség, hogy ezek közül a városok közül én még egyikben sem jártam.) Míg azonban a párizsi vonatjegy oda-vissza 80, az amszterdami 40 euróba kerül, addig Belgium szinte minden pontját oda-vissza 15 euróért el lehet érni. Egyelőre tehát az országhatáron belül található látnivalókat igyekszek feltérképezni (nem kell aggódnom, van belőlük épp elég), és ha egy kicsit később úgy tűnik, pályakezdő fizetésemből futja egy határon túli kiruccanásra, akkor még mindig ráérek megengedni magamnak ezt a luxust. Így legalább rá vagyok kényszerítve arra, hogy körbenézzek az ország talán kevésbé ismert területein is. Brüsszel forgalmas belvárosa után egyébként sem érzek ellenállhatatlan vágyat egy másik nagyváros megismerése iránt, ráadásul egy Párizs méretű város befogadása esetén egyetlen nap szerintem alig néhány alapvető benyomás megszerzéséhez elegendő.

Dinant az Ardennekben, a Vallon (francia ajkú) területeken található. 13000 lakossal rendelkező városkáról van szó. (A Marci végig Dínónak hívta, persze a fiúk nem értenek az ilyesmihez. Szép franciásan orrból kell mondani, Dinaaan´.) Az útikönyvek által is regisztrált fontos látnivalók alatt értsd: folyó, szép nagy szikla, rajta citadella, meg egy jó nagy templom. A város fő hídján állva ezek mind könnyedén szemrevételezhetők, úgyhogy tulajdonképpen fél órás dinant-i tartózkodás után akár haza is lehet indulni. Azért ha annyira nem siettek, üljetek be például a Meuse folyó partján, közvetlenül a híd lábánál található pici kávézóba, ahol a világ egyik legszebb bögréjében adják a világ legkevesebb, ámde jó drága teáját, meg finom sütiket és kávét.

Hívjuk őket egyszerűen csak "belgáknak"!

2010.10.18. 22:59 FEszter

Az utánozhatatlan Monty Python a belga nemzet ócsárlásáról, a Marci mutatta a videót. 1:28-ig érdekes. 

 

Végre

2010.10.13. 21:53 FEszter

Holnap estétől számítva 4 napig senkinek nem vagyok itt.